Ha engedek a nyomásnak és egy diszkós posztot beszerkesztek ide, akkor ezután hiába bizonygatom majd, hogy a műsor alcíme nem szószerint értendő, senki nem fog hinni nekem. Ezért aztán, akár egy mesebeli dj, hoztam is diszkót meg nem is.

A falusi létről már többször is szó esett a gombapresszóban, és itt most nem csak Tibi gyerekkori történeteire, a zsírból faragott karácsonyi díszekre és a megevett barátra gondolok. Beszéltünk arról is (inkább én), hogy mennyire kilátástalanul, élhetetlenül ingerszegény az élet ott. Miközben azt hallom, hogy például a német falvakban nem ritka az uszoda, a sportcentrum, a mozi, addig errefelé az életek nagy része menthetetlenül alámerül a kisbolt-templom-kocsma bermuda háromszögben. Akinek pedig ez kevés, az elmegy.

A helyzet reménytelenségén valamelyest enyhít, hogy a városi emberek egyre-másra cserélik fel városi életüket a falusival, és bár jelentős részük épp arra a katatóniára vágyik, ami ott van, azért vannak kivételek. Ilyen például a hugom Felsőtárkányban.

Nincsenek pontos felméréseim ezügyben, de nem hiszem, hogy nagy kockázatot vállalok, ha azt mondom, igen kevés faluban rendeznek manapság 70-es évek diszkó-partit. Tudnék még példákat hozni az ő sajátos asszimiláció értelmezésére, de ez itt most egy diszkós poszt, ezért azokat majd máskor. (Próbálom győzködni, hogy indítsunk itt egy Felsőtárkány topikot, ahol rendszeresen beszámolhatna az ott történtekről, de még nem sikerült.)

Hát így. Azt persze mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy – Kistamás László szavait kölcsönvéve – mennyi a szükséges izgalmas események száma, amitől az ember úgy érzi, élni érdemes.

Körülbelül ennyit akartam most mondani a diszkóról.