– Muslica! – sikít a kislány.
– Ugyan! – a nagymama oda se néz. – Télen nincsenek muslicák.
– Félek a muslicától!
– Miért félnél tőle? A muslica nagyon kicsi.
A gyereket annyira meglepi a kérdés, hogy szinte megfeledkezik az egész ügyről. Aztán észbe kap, sikítozik és hadonászik a feje körül.


Fig. No.17.


Narancs vakságomba bíbor arcok szakadnak rajzolatlanul, s félkészen rohannak mellettem tovább. Ha látok is, csak foltokat. Árnyat egy orr tövén, gödréből csillanó gyöngyöt. Szemem az aszfaltra kapom, megijeszt, ha visszanéznek. Aztán csak a Napba bámulok. Vakítson meg teljesen, mire porig ég a város.


Fig. No.35.


A múltkor a kabátom belső zsebébe nyúltam, mert egy ellenőr kérte a bérletemet. A kezem eltévedt, a szívemet vettem elő, de kicsit sem fájt.

Megbüntetett. Azt mondta, lejárt.

– Bolond ez – gondoltam – hiszen úgy vergődött a kezében, hogy alig bírta tartani!

Hagytam, hadd állítsa ki a csekket, majd bemutatom a központi hivatalban. Ott megállapítják az érvényességet.

Vagy százan álltak a sorban, minden csupa vér, dúskáltak a legyek.

Jött a végrehajtó fehér nejlonköpenyben, és két fémpálcával kaparászott a szívemen. Nem éreztem. A műszeren villogott a lámpa, én fölényesen mosolyogtam: megmondtam előre, hogy érvényes vagyok.

– Aznap egy kicsit rossz napom volt. – mondom a hóhérnak, aki most mintha tényleg komolyan venne. Elfogad szakértőként. Talán emlékszik is rám, annyit voltam már itt. Lehet persze, hogy egyszerűen csak kipiheni magát mellettem, aki sem nem félek, sem nem undorodom tőle.

– Viszontlátásra – köszönök el tőle.

– Aztán vigyázzon, mert legközelebb talán már nem lesz szerencséje! – fontoskodik még egy kicsit.

– Barom. – gondolom, s talán halkan ki is mondom, ahogy kilépek az utcára. Sietek, egyszerűen csak a kabátzsebembe csúsztatom a szívem. Szarok a zsebtolvajokra. Vigyék, ha éppen ez kell nekik.


Fig. No. 43.


Nem bírom, ha hozzám érnek. Azt képzelem: elkapom a rothadást. Szánalmasak, ahogy csomagjaikat ölelgetve ülnek a büdös félhomályban. Mindenki fingott, mindenki kussol.

És nem igaz, hogy ezek itt csak nekem rondák. Nézz már körül! Ha észreveszik, hogy figyelem őket, hunyorognak mint a kismacskák. Kicsit kinyílik a szájuk, mintha nyávogni akarnának, de aztán csak elfordulnak, mint valami zseblámpától.

És az sem igaz, hogy nekem mindenki csúnya. Az a kopasz ott például szép volt addig, amíg észre nem vett. Akkor száz penge vágott ráncokat az arcára, és a szájából kibuggyant valami csillogó sötétség.