Hiába is írta időmilliomos apuka valahol valamelyik poszthoz, hogy a világnak nincsen vége, az én pattanásos tinédzser lelkem azt súgja, hogy de de. Ott van az bizony valahol. Csak azok tagadják a létét és igyekeznek mindenféle hajánál fogva előráncigált elméletet a helyébe rakni, akik félnek már a puszta gondolatától is annak, hogy van egy hely, ahol leülhetünk a valami peremére és a semmi felett lóbálhatjuk a lábunkat. Messze van, elismerem, de egy pár jó bakancs és egy iránytű csodákra képes. 

A National Geographic Channel - a tv paprika mellett - az egyetlen olyan televízió adó, ami miatt érdemes áldozni szoba antennánk kiváltására. Valamikor egy hónapja sugározta az Utazás az univerzum peremére című dokumentumfilmet (?), ami nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy elvisz minket oda, ahol már nincsen tovább. A világ végére. Elindulunk barátságos és meghitt szülőbolygónkról, és végig látogatva a létező világ minden zugát elérkezünk oda, ahol már hiába meresztjük a szemünket. 

Azért, hogy a
The Bad Plus zenekarról szóló sorozat ne minden átmenet nélkül érjen véget, itt van lejtős rézsűnek ez a poszt. 

Patricia Waller, ez a chilei születésű, de Berlinben élő és dolgozó textil művész, nem pont plüss figurákat alkot, hanem horgoltakat, de úgy nem jött volna ki ez az istentelenül jó szóvicc a címben.

Fejüknél összenőtt macik, gyermeket evő krokodil, elgázolt macska, fejbe lőtt kacsa... megannyi bájos kép fonalba és hungarocellbe álmodva.

Megtörtént hát a koncert, melyre régóta vártunk.
Nem fogok beszámolót és kritikát írni, majd megteszik nálam avatottabb szakemberek (a Quart írását el ne olvassátok!), talán csak annyi hadd mondjak, hogy ha létezik valahol egy tökéletes világ, akkor abban sok ilyen este van, mint amilyen a múlt pénteki volt. De hogy ne kelljen csakis mások véleményére hagyatkoznotok, ha valami képet szeretnétek alkotni az eseményről, segítek nektek néhány fotóval és a koncert teljes hangfelvételével. 

Nem gondolom, hogy akár a gombapresszó rádióműsort, akár  a blogot az minősítené, hogy a google milyen biztonsággal és milyen gyakorisággal talál rá az információs szupersztrádán, de azért valamit csak jelent. Annyit mindenképp megér, hogy néha ránézzünk, hogy állunk a virtuális világban zajló versenyben. Egyre jobban, de vannak problémáim.

Kifogytunk a pengékből és láncokból, de már nem is nem bánom. Talán a bezártság miatt, egyre szebb ötleteim vannak. Mostanában gondolatban úgy ölöm a zombikat, mintha karácsonyfát díszítenék. Nem sietek már, nem vicsorgatom a fogam. Egy zenedoboz buta dallamára dolgozom.

Az esti koncert miatt elmarad a mai élő gombapresszó.
Nem szerettem volna, ha teljesen kimarad egy hét, ezért előkerestem az archívumunkból egy 2004-es adást, melyet szerettünk, és amit talán azok is szivesen újra meghallgatnak, akik egyszer már hallották. Nem is beszélve arról, hogy alig vannak a mai hallgatóink között olyanok, akik már akkor is velünk voltak.

Egész héten szinte végig hallottam, ahogy azt sziszegitek az orrotok alá, hogy elég a dumából, ki a szart érdekel, hogy a zenészek hol születtek és mikor kapták az első zongorájukat, jöjjön az elején beígért letölthető film és lemez! Hát jó.

Következzen végül az én személyes kedvencem, Dave King, a dobos, kinek technikája - legalábbis az ilyen amatőr számára, mint én vagyok - azonnal Animalt, a Muppet Show zenészét juttatja az eszembe. Épp úgy fogja az ütőket, úgy üti a berendezéseket, mint aki soha életében nem tanulta, hanem csak valami egészen pontosan bár csakis véletlenül illeszkedő, ösztönös mozdulatsort hajtana végre. Ez persze nem így van.