Kifogytunk a pengékből és láncokból, de már nem is nem bánom. Talán a bezártság miatt, egyre szebb ötleteim vannak. Mostanában gondolatban úgy ölöm a zombikat, mintha karácsonyfát díszítenék. Nem sietek már, nem vicsorgatom a fogam. Egy zenedoboz buta dallamára dolgozom.

6.

Ma jöttem először a játék osztályra cuccokért. Nem értem, hogy miért nem jutott hamarabb eszembe. Imádni fogják. Haláli lesz.
Tele a kocsi ötletekkel, megfordulok, nekifutok, felpattanok. Lucy a folyosó közepén elállja az utat, fékeznem kell.

- Hello Lucy!
Nem válaszol, az üres polcot bámulja. – Lucy már a nyakamban lenne, vagy elkunyerálta volna a benzines öngyújtómat, talán nem is Lucy…
- Hello Lucy!
Végre megmozdul, de csak nagyon lassan fordul felém. És közben azt a rohadt üres polcot nézi megbabonázva. Tököm tele van már ezzel az állandó parával, de hát ahogy rám néz, nem a szemembe néz, nincs mosolya, azt sem tudom néz-e egyáltalán.
- Lucy! – most már ordítok.
- Nem tudod, hogy hova tűnhettek innen azok az alvós babák? Én arra emlékszem, hogy eddig még mindig itt voltak, amikor játszottam velük, de most nincs itt egy se.
- Megijesztettél kicsi.  Úgy elgondolkodtál, mint egy… mint egy ilyen alvós baba.
- Zombit akartál mondani?
- Hogyan is nézhetnék egy ilyen szépséges kis tündért zombinak? Gyere ülj fel, hazagurulunk!
- Te tudod, hova tűntek?
- Kicsodák?
- Hát az alvósbabák.
- Itt vannak a kocsiban, utaznak velünk.
- Te is észrevetted? Ők is úgy néznek.
- Hogyan?
- Az alvósbaba… ha felnyitja a szemét, úgy néz mint ők. Soha nem sír, és nem mosolyog vissza, de azért aranyos.
- Szereted őket?
- Amelyik nem csúnya, azokat igen.
- Lucy, kikre gondolsz?
- Tudom, hogy nem szabad közel menni hozzájuk, meg apával minden este felmondjuk lefekvéskor, hogy kik vannak odaát, de hát attól még…
- Attól még?
- Kathy ugyanolyan szép, mióta velük van. És soha nem ordibál. És nem magyaráz, hogy mit illik egy lánynak.
- Lucy, ez teljesen…
- Nem felejtem el, nem vagyok hülye, csak valakinek el akartam mondani, amit gondolok. Te biztos nem mondod el apának.
- Hát ezt meg miből gondolod? – elkezdtem hajtani megint a kocsit.
- Egy kicsit te is olyan vagy.
- Milyen?
- Soha nem üvöltözöl velem, hogy menjek onnan, meg hogy mit keres itt ez a gyerek.
- De én csak veled vagyok kedves, meg akit szeretek. Őket gyűlölöm.
- Jó, tudom. Őket én is. 

7.

Nevetségesek vagyunk. Ebben a pillanatban jutott eszembe, amikor a tollam a papírhoz ért, és a keltezés helyett ez futott ki alóla: Nevetségesek vagyunk.
Már leírtam. Nevetek rajta, hogy leplezzem szégyenem. Először is elbújok a többes számban, és azt hiszem, hogy nem veszem észre. Hol lehet ez a Charmey hadnagy? – Tettetem magam, közben ugyanén öklömmel fojtom magamba a nevetést, és várom, hogy végül nyakon csípjenek: Megvagy, te kis szökevény!
Nevetséges, hogy még mindig dolgozik bennem a vágy, hogy ne nyom nélkül tűnjek el. Üzenetet írok a világnak. Sem abban nem vagyok biztos, hogy okosakat írok, sem abban, hogy van világ. Ez az utolsó pillanat, szóval mindegy, írok.
Nem megy ám ez gyorsan! Visszafog a gondolat, hogy majd kinevetnek, aztán eszembe jut, hogy úgysem olvassa senki, ettől megnyugszom, és nem is írok tovább. Csakhogy akkor mitől telik a papír? Mi hajt? Miért nem ülök a seggemen, mint ezek a büdösek odaát?

Jaj, kedves Utókor, csak azt ne hidd, hogy hasznosabbnak tudom magam, ha teszek valamit. Nem ismertem magamnál cinikusabb embert, amíg Underwaterrel nem találkoztam. Hiába mondja, hogy a fia halála tette ilyenné. A fiú igazi katona volt, a szó leghagyományosabb értelmében. Nem gondolkodott. Nem volt rá hajlandó. Úgy érezte joga van ahhoz, hogy parancsba kapja, mit kell tennie. Azt is követelte, hogy a világ egyértelmű legyen, így aztán egy könnyen érthető világban nőtt fel. Ez bosszantotta az apját, nyilván bűntudata volt amiatt, hogy hülyét nevelt belőle. Megpróbálta megbízni olyan feladatokkal, amelyek személyes döntést igényelnek, de a fiú már a parancs kihirdetésekor ideges lett: - Akkor most támadunk, vagy visszavonulunk? Underwater magában már ekkor lemondott a fiáról. Zombit küldött a zombik ellen. Csak míg ez a dicsőségre hajtott, azok épp az ő húsára. Underwater azt is tudja, hogy értelmesebb a puszta létért harcolni, mint valami égre vetített butaságért. Ez a közös titkunk, erről nem beszélhetünk senkivel, még egymással sem.

Pedig lenne mit kérdeznem tőle. Például, hogy szerinte miért írom ezt a levelet. Hát nem engem is egy szivárvány hajt? Tudom hogy fata morgana, de hagyom becsapni magam, megyek, ringva, égnek emelt arccal, a torkommal fuvolázva, ha odaérek, ha nem.

És akkor most fölteszem a kérdést: Miért vagyunk mi jobbak, mint ők? Bocsánat, hazudtam, a kérdés nem így szól. Most már minek legyek gyáva? Szóval a kérdés: Nem vagyunk mi rosszabbak, mint ők? Jó, nekifutok még egyszer: Nem vagyok én rosszabb, mint egy zombi?
Sosem beszélünk róla, de mindannyian csodáljuk őket. Szervezettek, önfeláldozók, fegyelmezettek, céltudatosak. Egyenként bambák és céltalanok, és rondák, nem kell irigyelnünk őket. Bármelyikünk jobb bármelyiküknél.
De amikor egyetlen harapás után elveszítjük az egyéniségünket, amikor a szemünkben kialszik a tűz, a mi tüzünk, akkor az a test – az övék - nem egyszerűen hányássá alakul át, hanem képessé válik valami olyan kapcsolatra, amire az ember csak a legendák kora előtt volt képes. Vagy – nahát nekem most már tényleg mindegy – közöttük létrejön az a kapcsolat, ami az emberek dédelgetett és soha be nem teljesülő álma: egyházzá válnak, az emberi egyednél magasabb egységgé. Így győznek le minket.

Csak most jut eszembe, hogy aki ezt a levelet olvassa, azt hiszi majd, hogy most valami kiábrándultságból az Embert gyalázom. Hogy ez itt valami himnusz az Überzombihoz. Látod, olvasóm, ez is mennyire emberi: én azt hittem, hogy te biztosan értesz. Hogy hihettem? Nem tudom-e, hogy az idegenekkel vigyázni kell? Félreértenek, mert nem arra kíváncsiak, hogy mit fogalmaztam meg pontatlanul. Azt akarják tudni, hol a gyenge pontom, hova kell szúrniuk. És akkor én mégis, cinizmussá gyűlt ezer rossz tapasztalattal a birtokomban azt hiszem, hogy mi, emberek, megértjük egymást! Hát nem valami elemi zombiság ez bennem?

Kérlek, már nincs sok, csak egy kicsit figyelj! Amikor unalmunkban beraktunk valami zenét, és bömbölt az egész hipermarketben, akkor ezek idejöttek az üvegfalhoz, és dülöngéltek a zene ritmusára. Itt álltak mind, és nem támadtak, nem csorgatták ránk a nyálukat, csak dülöngéltek. Akkor Kath-nek eszébe jutott, hogy játsszunk velük, és berakta a Mahler ötpontkettőt, és igaza volt Kath-nek, vinnyogtak, sírtak mintha értenék. Érted? Vinnyogtak, mert értették. A hatodik szimfónia végét sokkal inkább, mint a kilencedikét, mert az a butáknak is szép, zsigerből monumentális, az ott vihar, az ott tánc, nem kell hozzá tudás, a hülye is érti.

Lehet, hogy sokáig várattalak a tézissel, de mivel nincs bizonyítás, vagyis a bizonyítási kísérlet éppen a szökésünk lesz innen, és vagy igazol, vagy cáfol, szóval úgy gondoltam, valahogy előkészítem az állításomat, persze nyilván bénán, de tudod, már mindegy:
A zombik emberek. Szóval nem állatok, hanem emberek, csak nincs egyéniségük. Na és! Ezt akartam csak mondani, ez a tézis: hogy na és! Mert mi meg olyan emberek vagyunk, akiknek van. Fáj nekünk, de nem tudjuk letenni. Nem férünk el tőle, egymás között is nagyobb hely kell. Ránk nőtt. Ha nézünk, belelóg a képbe, ha hallgatunk, beletrombitál a legizgalmasabb helyen, ha mondanunk kell valamit, megköhögtet, és ha írunk… Olvasd csak, hová jutottunk!

Na mindegy, csak azt akartam mondani, hogy Underwater hadnaggyal olyan tervet dolgozunk ki, amelyik erre a különbségre-hasonlóságra épít. Meg hogy összefogdossuk a patkányokat, mert nagyon elszaporodtak. Én azt hiszem, hogy a zombik elől menekülnek.