(A zombikedd kivételesen szerdán jelentkezik, lásd a megelőző posztot. - tomi)

Jövő héten befejeződik a Zombi kedd. Azt hiszem. Erre a hétre pedig nincs több vastag betűs szöveg. Jöjjenek a vékony betűk!


8.


Underwater zseniális geci. Katona. Nem tesz különbséget „jó” és „szerintem jó” között. Persze nem ettől zseniális, hanem attól, hogy működik a terve. Tegnap még a sarkokba fordulva aludt itt mindenki, naphosszat ténferegtünk, egymást baszogattuk, ma meg olyanok vagyunk mint egy bérmálásra készülő cserkészcsapat. Borostás kemény legények a szájukból kandikáló nyelvvel vagdosnak apró csillagokat aranypapírból. A sápkórósak polcokat tologatnak. Az üvegfalak felé barokkosan megnyitottuk a teret, most az új lezárásokat és a biztonsági folyosót építik. A gyávák ide-oda ugrálnak létrák és függönyök között. A kétbalkezesekkel a precíziós kioldókat szereljük az álmennyezet fölött. Lucy föl-alá járkál a „barokk folyosón” és magában énekel, mint a rumliról mit sem tudó, párhuzamos világban éldegélő angyal.

A láncokat kipróbáltam, a szellőző csatornában mindent összekészítettem, tulajdonképpen készen vagyunk. Underwater is így látja. Magával hívja Big Joe-t és Judyt. Összeszorul a gyomrom, körülnézek, Grant kapitányt keresem. Nem nehéz őt megtalálni. Egész délelőtt ott duzzog az iroda előtt, csak ímmel-ámmal vesz részt a készülődésben.


8.a.


A ragyák egész délelőtt ott járkáltak egyesével, kettesével az üvegfalnál. Ha nem lenne nevetséges a gondolat, azt mondanám, érdeklődve figyelték a készülődést. Valójában csak csorgatták a nyálukat a kirakatban mozgó, élő emberek láttán. Shopping pénz nélkül, hiszen tudod! Persze az is lehet, hogy ők is készülődtek valamire. Annyi biztos, hogy a közeli folyosókra gyűltek, mert amikor megszólalt a zene, pillanatok alatt ott voltak mindannyian az üvegfalnál. Dülöngéltek, égnek emelt arccal (már amelyiknek van pofája), torkukban sivított a csontfuvola.

Akkor sem hagyták abba, amikor kezdődött a műsor, hatalmas csörömpöléssel kirobbant az üvegfal a barokk folyosó előtt. Az első sorok persze telementek tányérnyi üvegszilánkokkal, sokan szétestek, szétfolytak teljesen, de ez szemlátomást nem zavarta a többieket. Aprókat toppantva megindultak a zene irányába. Itt volt mindenki. Ahogy lassan benyomultak a kirobbantott üvegfal mögé, kiürült a kinti folyosó. Hát ők sem maradtak valami sokan: vagy százan, a mi húsz emberünkkel szemben.

A műsor Mahlerrel indult megint, jobb volt biztosra menni, kipróbált produkcióval kezdeni. Belassultak most is, talán elszomorodtak, a zene hullámait mindenesetre pontosan követte a csontfuvola kórus. Mahler megnyalná mind a tíz ujját, ha hallaná. Bevenné őket a der Tausendbe.

Persze Charmey nem az a fickó, aki megelégedne valami ismétléssel. Igazi művész. A már kipróbáltra épít valami újat, valamit, ami erősebben hat, ami többet ad annál, ami már volt. Amikor leomlott a barokk folyosót lezáró vörös függöny, felsikítottak a ragyák, és nagy zavarodás támadt, mert a függöny mögül jó néhány patkány menekült éppen feléjük. Márpedig ők jó gyerekek, a kicsit is becsülik, rávetették magukat, az élet-ropikra. Addig hullámzott a csillogó húshegy, míg az utolsó patkány életét is be nem nyalták. Még nem tértek teljesen magukhoz, amikor megszólalt a Bachair. Egy pillanat alatt abbamaradt a hullámzás, dermedt csönd támadt, és lassan emelkedni kezdtek, csakhogy most nem emelték az égnek az arcukat. Mindannyian elakadtak Föld és Ég között. Mindannyian egyetlen pontra bámultak, és még sipítozni is elfelejtettek megrökönyödésükben. A csillagoktól ragyogó végtelen éji égen egy apró angyal lebegett óriás arany szárnyakon, sugárzott belőle az élet, oly erővel, hogy attól mozdulni nem lehet, sem elébe borulni, sem menekülni, és hallották, hogy az angyal nem törődve a dübörgő zenével, teli torokból énekel. Lucy gyönyörű volt, ahogy megáldotta ezt a nyomorult sereget, apró kezével intett feléjük, nem bőszítette, elkábította őket. Elkábította őket … a mi is? A szeretet? Honnan is tudnák ezek a szerencsétlenek. Csak a bénaságot érezték, a szükségnél is nagyobb erőt, ami földhöz szegezte őket, amikor pedig ugrani kellett volna, egymás nyakába hágni, semmivel semmit sem törődve. Nem mozdultak, és nem bosszantotta őket a kihagyott lehetőség. Olyat éreztek, amit eddig soha, egyik életükben sem.

Csak akkor tört fel újra a fuvola kórus, amikor az angyal távolodni kezdett tőlük, és eltűnt az éji égen, az aranyló csillagok között. Akkor aztán lassan józanodva felálltak mégis, és minthogy a katarzis megvolt, az előadásnak vége, szedelőzködtek, hogy indulnának hazafelé. Akkor kezdődött a második felvonás. A zene változott, ma este csupa sláger ment, most a Diótörő indult, és persze a látvány is követte a zenét. Nem hittek a szemüknek (vagy egymás szemének): a plafonról egymás után hullottak alá az apró, arany szárnyú angyalkák, hatalmas csodálkozó szemekkel, sűrű sötét szempillákkal, szégyenlős pislogás nélkül, és mindegyikben ott pislákolt valami élet. Ezt mindannyian pontosan érezték, és minthogy nem volt már semmilyen erő, ami földhöz szegezhetné őket, az angyalkákra támadtak, kitépték a lábacskáikat, benyomták csillogó szemecskéiket, fejecskéjüket és mellecskéjüket feltépték, hogy megtalálják bennük, amitől élnek. És persze nem tévedtek, találtak is minden játék babában egy-egy ajándék patkányt, és ettől persze cirkuszivá alacsonyodott az élmény, de éltető élmény volt, ráadásul minden próbálkozás nyert, minden kis angyalban volt nyeremény, így aztán egymással is versenyezve, egymás szemét is kinyomva, és egymás mellét is betörve, szóval, mint a jópofa lepényevésnél, egymásnak kisebb-nagyobb károkat okozva, jól szórakoztak.

És hát tudjuk, milyen a zombi, ha játszik? Megfeledkezik magáról, nem figyel, aztán csak saját fájdalma téríti észre. Egyetlen pillanatban egyszerre az egész játszótér felsikított, mintha tűz ütött volna ki a fejük fölött, aztán valahonnan hatalmas robbanást lehetett hallani, aztán megint a sikítást emitt, és látni lehetett, hogy mindannyian a bejárat felé indulnak. De drámának itt még nem volt vége, mert ugyanakkor, amikor pillanatok alatt hadrendbe állva megindultak valami háborúba, máris az ellenség csapdájába estek. A plafonról most nem angyalkák zuhogtak, hanem nagy ívekben, éppen fej és mellmagasságban hatalmas súlyzók, ólomtárcsák. Mindenféle vasrudak támadtak az égből és egyszerre egész menetoszlopokat kaszáltak le, ami persze nem szegte a zombik harci kedvét. Ezer súlyzónak sem lehetett akkora ereje, mint a fájdalmas hívásnak, ami belülről marta őket, a fájdalomnak, ami parancsot jelent, nem hagy döntést, tökéletes katonát farag a ragyából, és markában tartja mindaddig, amíg valami még erősebb érzés el nem nyomja ezt a hívást, amíg valami narkó nem csökkenti ezt a fájdalmat, amíg valami tiltott szer nem röpíti egy szebb világba.

Felzengett a narkó, a Handeluja, és még ha – háborúba hívatván - fogukat összeszorítva ellen is állhattak volna a zenének, egy pillanatra azért muszáj volt hátra fordulniuk, és ha hátra fordultak, akkor nem menekülhettek többé, mert az első számú hívást látták ott, a minden parancsot felülíró célt, az életet.

Charmey igazán kitett magáért, az utolsó jelenethez is tökéletes hátteret szerkesztett. Mivel a jelenet biztosan rövid, és biztosan az utolsó jelenet lesz, volt bátorsága valódi tüzet használni, hogy a pokol lángjait megjelenítse. A barokk folyosó végén az addigi díszletek minden függönye egyszerre égett, egyenként lobbantak utolsót a papírcsillagok, olvadtak csöpögtek a zombi-babák, és két oldalon lángoltak a zsírpapírral borított polcok.

És a tűz közepén nikkelezett láncokon lógott széttárt karokkal az élet maga, a meztelen, és valóságos ember. Mozgott is kicsit, rángatta a láncait, mint aki menekülni próbál, próbált gusztusos lenni, mint a kagyló, ha citromot facsarnak rá. Charmey valóban mindenre gondolt, nem maradt zombi, aki ne őt akarta volna.

Az áldozat kíváncsian figyelte, ahogy rájuk is átterjed a tűz, ahogy mindent elsöprő vágy, buja szerelem támad bennük, ahogy egymás ellenségeivé válnak és tépik egymást, egymás nyakának támadnak, a legfőbb tabunak, mert a legfőbb parancs erre felhatalmazza őket. A civakodó massza átalakult egyetlen monumentáls lánctalppá, amely lassan, de biztosan haladt célja felé. A mindenki rendezetlen vonaglása egyetlen erővé összegződött, és az az erő közeledett, nyilvánvalóan érezhetővé vált. Charmeyt lenyűgözte a látvány, meg is fordul a fejében, hogy már megint lefőzték, hogy a nagy dobása sem lehetett bajnok, mert be sem fejezte, ezek itt máris túlszárnyalták, átfutott az arcán valami mosoly, aztán – nem, nem félt – figyelt.

A találkozásra volt kíváncsi. Talán egyetlen emléket sem vihet át, de ha mégis, akkor talán ezt az utolsót mégis. Ebbe belekapaszkodik, ezt valahol jól elrejti. Ezt az egyet talán csak szabad, hiszen ez már az új életéhez is tartozik, a közösség közös emléke, egyben az utolsó emlék előző életéből, ami