A negyedik rész tartalmából: Az előző részben nem történt semmi. Megtudtuk, hogy valami vírusos zombi támadás van (hülyeség, ilyen a valóságban nincs is), és a hőseink (hősök! és kiéi?) beszorultak egy bevásárlóközpont hipermarketébe. Judy, Big Joe, Grant kapitány és Underwater őrnagy, na és a többiek többször is megpróbáltak már kitörni, sikertelenül. A zombik veszedelmes és alattomos, és rettenetes ellenségek. Ettől kellene izgalmassá válnia a történetnek. Vannak más szereplők is, mint például Lucy, a kislány, akit soha nem fogunk igazán megismerni, meg a bohóc, de kár lenne előre szaladni a medvebőrön. Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy Charmey hadnagy is szerepel a történetben, mégpedig ő meséli el az egészet. Most éppen egy órák óta tartó megbeszélésen ül, ahol olyan dolgokról van szó órák óta, amikről lakógyűléseken, és pártgyűléseken szoktak órákig beszélgetni: semmiről.


Zombi trilógia 5.

Beszélnek. Nem mondanak semmit, de hallom, hogy beszélnek. Nem értem őket. Én vagyok az oka. Idebenn vagyok, magamban lenn, nem izgat semmi, ami kinti. Nem rakom össze szavakká a hangokat, nem csinálok mozgóképet a fényből. Csak ritmusa van a mindenségnek: jó, rossz, rossz, jó, jó, rossz, jó, jó, rossz, rossz, rossz, rossz, nem folytatom.
Valahol telefon csöng. Folyton. Kíméletlen. Nem telefon, a nevem csöng, a nevemet mondják, most hallom. Látom, hogy engem néznek. Engem néznek mindannyian, várják, hogy valamit mondjak?
- Patkánycsapda. – ezt mondom, és kitör a nevetés, talán rosszul mondtam, vagy jól mondtam, de nem értették. Nem értik.
- Adjunk Charmey hadnagynak néhány percet, míg összerendezi a gondolatait! – Grant kapitány elnökhöz méltó gesztust gyakorol. Oldalán térképtáska, kezében távcső, vállán ritka fajú papagáj. A háttérben hálós léghajó készül felszállásra. Veszélyes vállalkozás, éppen amikor a metszett égen veszedelmes felhők bodorodnak. Tán egy újabb elektromos vihar készül.
- Ne haragudjon kapitány! – válaszolok, de arcom a hónom alá rejtem, mert nem állom meg nevetés nélkül. Haja szála sem rezdül a viharos szélben, pedig a pálmafák rotorjai vadul forognak.
- Jól vagy Charmey? – Judy hajol be a képbe, egészen közelről, szája vörös, egész testemen érzem a sütő forróságot, haja vastag, tusfekete tincsekbe fogva leng a szélben, szemében az aggodalom szikrát csillan. – Hozzatok már vizet, basszátok meg! – üvölt, és ahogy egy pillanatra hátrafordul, mellbimbója átszúrja terepszínű blúzát, a ráncok ugrani kész, élettől duzzadó mellet rajzolnak, és ettől tényleg ájulás környékez, nagyokat nyelek.
- Hol van már az a víz, rohadt geciládák? – üvölt megint, mire a fekete háttérből előtűnik a vízzel teli pohár és Big Joe.
- Minden rendben? – Joe suttog valamit, Judyhoz hajol, bőre alatt minden mozdulatára óriáskígyók dulakodnak. Hátuk opálosan csillan az olajos sötétben. Egy pillanatra látom fehér tenyerét is, a gyönge szárú fácskák rajzát, aztán valahol egészen a közelben becsap egy villám, hát itt a vihar, elvakít a fény, arcomhoz kapom a kezem, és mire újra látok, valami álomban találom magam, meglehet, jól ismerem ezt az álmot, nem lesz nehéz folytatnom, csakhogy nincsen hozzá kedvem. Törölgetem a homlokomat, próbálgatom a számat, mozog megint, nézem a képet, bármerre fordulok, tökéletes háromdés valóság. Judy röhög, és úgy tesz, mint aki szabadulni akar Joe karjaiból. A dulakodásban a farkát markolássza, és az örömtől hátracsukló fejjel üvölti: - Kopjál le, te hülye köcsög!
Körbenézek. Már nem engem néznek, ez már egy új folytatás, itt folyik tovább minden. Visszaaludtam. A kis Lucy hozzám szalad, a szemembe néz és sóhajt: - Gyönge vagy! Talán jó, de te is gyönge.
- Sajnálom, egy szót sem értek ebből Lucy. Eredj játszani! – Pimaszul rám mered és nyált csorgat a száján. Visszaszívja, még mielőtt elszakad.

- Figyelmet kérek! A hadnagy rosszulléte elmúlt. Kérem, akkor most hallassuk meg őt. – Grant kapitány körberohan a termen, mindenkinek a vállára paskol, rendezi szétesett csapatát. Percek telnek el, mire visszaáll a rend, és mindenki a helyére ül.
- Mondjad, zsenikém, mert már korog a gyomrom! – egy feje búbjáig felkopaszodott szőke fickó szól be. Ami haja maradt, mindenfelé az égnek áll. Különös alak. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna itt. Talán csak a felborzolt haj, és a hónaljban felszíjazott óriás nadrág miatt nem ismerek rá. Ez most vagy valami bohóc jelmez, vagy mindenki kezd egy kicsit megőrülni. Mindegy, folytatnom kell a beszámolót. Még egy besülést ezek most nem viselnének el, és azt hiszem, én sem.
- Underwater őrnagy ötletéhez igazodva összeállítok egy újabb mobilt, amihez kérem mindannyiuk szíves…
- De hát nem maradt már semmi mobilizálható izé! Az összes ütő, vágó, szúró, rúgó, fúró és daráló eszközt mobilizálta már és odakint rozsdásodnak a halál faszára! – szól közbe megint a szőke. Úgy látszik bántani akar, de vajon mit vár tőlem? Semmim nincs. Jó, rendben, aludjon ő a körömápolók és szőrtelenítők között. Én nem harcolok.
Helyettem Grant száll ringbe.
- A korábban épült mobil fegyverek, hajdani támadásaink emlékművei. Ne feledje, hogy ezt többségi szavazattal elfogadtuk. – (Jézusom, Grant! Ezt most hagyd!)
- Szarok én a szavazásra. Elbasztatok mindent, így tudnám az elmúlt heteinket összefoglalni. – a bohóc feldob egy kiürült sörös dobozt és belerúg.
Mindenki Grant kapitányra néz, most valami ügyes ütést várnak:
- Megmondaná, hogy Ön milyen csapathoz, vagy szervezethez tartozik? Úgy hallom, nem a miénkhez.
- Nyissátok ki az ajtót, kimegyek egyedül!
- Ezt nem teheti, nyilván elfelejti…
- Szarok a szavazásra! Érted, seggfej? Jogom van megpróbálni. Egy kibaszott ragyát nem láttunk napok óta.
- Ott állnak a sarok mögött. – Ezt Underwater mondja. Segít Grantnek a sarokból?
- Az ujjadból szopod, vagy ezt is megszavaztad? – a bohóc nem mer a sarok felé fordulni, csak úgy, a lámpákkal vitázik, de megint a sarokból kap választ.
- Nem jutsz ki.
A bohóc Grant kapitányhoz lép és megragadja a gallérját.
- Nyisd ki az ajtót!
- Kötelességem fi…
- Dugd föl a kötelességedet és nyisd ki az ajtót!
Underwater feláll, de továbbra is a sötét sarokban marad.
- Engedd! Jobb, ha látunk egy kísérletet.
Grant vállait rázva elindul az üvegajtó felé. Mindenki elnémul.
- Nincs egyetlen fasza csávó sem, aki megpróbálja velem? – lázít a bohóc, de a teremben terjedő fagy lassan őt is megdermeszti
- Öt méter a kapuig, basszátok meg! – Csönd. - Egy, kettő, három, négy, öt. Régen szabad vagy, mire a dögök összeszerelik magukat.
Semmi válasz, nem is mozdul senki. Nem félelem ez, inkább kíváncsiság. Független megfigyelők kíváncsisága Underweater kísérletében.
- Na, senki nem jön? Nem volt elég a shopingolásból, buzikáim? Aki tökös, meglép innen fizetés nélkül!
- Nyitom az ajtót, készülj! – Grant kapitány kezében megcsörrennek a kulcsok.
- Várjon! Egyedül nem megyek. Nem leszek a maguk kísérleti patkánya. – egy pillanatra több a levegő a teremben, de csak egyetlen pillanatra, mert Underwater megint megszólal.
- Most már mész. Azt mondod, lehetséges. Bizonyítsd be!
- Nekem te ne mondd meg, hogy mit csinálok, vagy mit nem. Maradok és kész. Ugyanolyan jogom van ehhez, mint akármelyikteknek.
- Joe! Dobd ki! – jön a parancs a sarokból alig hallhatóan.
Joe föláll, minden teketória nélkül hóna alá kapja a bohócot.
- Mész magadtól, vagy kidobjalak? Két másodperc, amíg fölállsz. Egy, kettő. Még mindig marad három.
- Rohadt szemetek! Gyáva gyilkosok! – nyál folyik a bohóc arcán, lába a levegőben kaszál, aztán feladja lassan a fölösleges ellenállást, csend lesz megint. Grant elfordítja a kulcsot a zárban.
- Tegyél le! Megyek magamtól is. Nincs kedvem ebben a pöcegödörben megrohadni. – Csönd. - Majd nézlek benneteket a tévében. Sört iszom, vajas kukoricát eszem és röhögök, amikor lövik a díszsortüzet.
Még egyszer visszafordul, hátha csak vicc ez az egész, mindjárt felnevet a banda, aztán hátba veregetik, hogy na, szépen beszart, hogy mekkora bohócot csinált itt magából, de nincs nevetés. Mosoly sincs. Feszült várakozás van, a hipermarket ajtaja résnyire nyílik, kezdődik a kísérlet.
A bohóc a bevásárlóközpont kapujához rohan. Sehol senki. Feltépi az ajtót, de nem nyílik. Látjuk, hogy a bohóc szentségel, rángatja az ajtót, egyébként odakint semmi mozgás. Néhányan felállnak közülünk, és az üvegfalhoz mennek.
A bohóc lehajol, kikapar valami szemetet az ajtó alól, felénk hajítja. Újra próbálkozik, simán nyílik a kapu, a bohóc vigyorog, széles mozdulattal beint a társaságnak és eltűnik a kapu üvegtükre mögött. Döbbent csend. Még csak nem is sóhajt senki.
A bohóc újra megjelenik, elvágódik a padlón, de még ugyanabban a pillanatban talpra is pattan és hátrál a tükörajtó mögül előtolakodó ragyák elől. A dögök visítani kezdenek, és döbbenten érezzük (mert látni biztosan nem látjuk), hogy egy pillanat alatt ellepik a bejárati folyosót. Nem sietnek, égnek emelt arccal visítanak valami közös dallamot. Lucy a fülét befogva hozzám szalad, és az ölembe szorítja a fejét. Nem látja, és remélem, nem is hallja, hogy a bohóc - annyi ideje sincs, hogy visszafusson az üvegfalig - felordít, ahogy hozzáérnek, félelemből támadó bátorságában szaggatja magáról a rá tapadó karokat, üt-rúg minden irányba, hol egy rothadó arcot ver szét, hol a levegőbe csap, aztán üvöltése kísérteties magasba szökik, az égnek emeli az arcát és felveszi a tömeg ritmusát.
- Harmincöt másodperc. – Underwater morog a sarokban. Egyébként senki meg sem mozdul.