Eddig csak filmben
láttam ilyet, hogy valami vírus, vagy nem tudom, mi, pillanatok alatt megváltoztat mindent és mindenkit. Mire az emberek megértették a veszélyt, maguk is veszéllyé váltak. Az a néhány szerencsés pedig, akinek alkalma nyílt gondolni a menekülésre… Szóval így lettük szerencsétlenné, amikor sikerült elsáncolni magunkat egy
bevásárló központ hipermarketében.

1.

Összerándul a gyomrom, ha megreccsen a hangszóró. Parancshirdetés. Katonást játszunk. Unom. Unom a boltot. Tizenhat sikertelen kitörési kísérlet két hónap alatt. 68 napja fogalmunk sincs, hogy mi lehet odakint, hogy van-e még hova kitörnünk egyáltalán, de nem is kérdezzük. Jobb így. Van miben hinni.

Begyömöszölöm a matracot és a zsákot a polc alá. A szőrtelenítők és körömápolók között alszom, távol a többiektől. A nyolcadik bevetés óta egyedül. Kathy akkor esett el. Nem merem mondani senkinek, de szerintem nem halt meg.

Minden a terv szerint zajlott, ketten tartottuk a jobb oldali folyosót. Középen Big Joe lőszere kifogyott. Nem mintha ezekre érdemes lenne lőni. Szarnak ezek a játékgolyókra. Az első sorban állók persze kinyiffannak, szétfolynak és bűzlenek, mint a hányás, de a seggem tudja hogyan, mindig van egy második sor. És ha a másodikat áttörjük, akkor megint egy második. Szóval Big Joe bepánikolt, azt mondja, „valahogy szarnak érezte magát”. Tudta nagyon jól, hogy ha nem mozdul, ők sem mozdulnak. Az volt a parancs, hogy mindenki a helyén marad. Az izomagy viszont gondolt egyet, és lelépett. Ezek a dögkocsonyák meg áttörve a drót-kocsikon középről betódultak, és Kathyt elszakították tőlem. Láttam, ahogy átalakul eleven hányássá, és megszakadt a szívem, és kerestem a szemét, hogy abból még utoljára valami erőt merítsek, és a szemében nem volt semmiféle fájdalom, sem félelem, mint a haldoklókéban. Olyan arcot vágott, mint amikor kamasz korunkban a mókás cuccokat próbálgattuk. Tudom, hogy az elején még látott engem, de aztán befelé fordult, és az a belső világ teljesen magával ragadta, levált, eltávolodott, és pár másodperc múlva, már azt sem tudtam melyikük után üvöltök kétségbeesetten.

Judy úgy tud hangosbemondani, hogy az embernek azonnal feláll a farka. Szégyellem, vagy nem, ez biológia. Ő maradt köztünk az egyetlen nő. A hangja úgy lebeg a polcok fölött, mint valami öblítőreklám: „Két perc múlva a teljes legénység legyen a biztonsági teremben!”

Amikor találkozom vele, lelohad a kedvem. Katonaruhás butanő. Nem esik nehezemre a Smith őrmester megszólítás. Ehhez ragaszkodik, meg a seggére szoruló terepszínű gatyához. Csönd van. Mostanában egyre gyakoribbak a nagyjelenetek, és a rögtönzött statáriális bíráskodások. Ma reggel mindenki a térdén könyököl, unottan lógó fejjel. Észre sem vesszük, hogy Grant kapitány megérkezik, és megáll a terem közepén.

- Engedjék meg, - Olyan ércesen szólal meg, hogy összerezdülünk és egyszerre rántjuk fel a fejünket. Ettől viszont ő ijed meg, és sokáig köhécsel. – Engedjék meg, bajtársak, hogy beszámoljak Önöknek egy nagyon ígéretes ötlet születéséről. Sajnos, mindannyiunk érdekében, a részletekbe egyelőre nem avathatom be Önöket, de minden jel arra mutat, hogy néhány feltétel szerencsés teljesülése esetén lehetőségünk nyílik a menekülésre, és elhagyhatjuk végre a börtönünké vált üzletközpontot.

- Próbáljuk meg közösen összegyűjteni az eddig szerencsésen teljesült feltételeket! - Imádom Underwater őrnagy cinikus megjegyzéseit. Ő az egyetlen, aki szabadon fikázhatja a többségi optimizmust.

Az ő ötletére és az ő vezetésével sáncoltuk be magunkat a hipermarketbe, évekre elég élelmet és vizet biztosítva magunknak. Természetesen Underwater és fia kapták a megbízatást az első csodafegyver bevetésére.

Az első csodafegyver a hentesáru és az ezermester részleg eszközeiből épült. A berregő és kaszaboló monstrummal át kellett volna törniük a ragyák blokádján, és kintről hozni erősítést. A gép remekül működött, a ragyák dőltek, szétloccsantak, bűzlöttek, szétfolytak, de aztán ahelyett, hogy belátva a csodafegyver legyőzhetetlenségét menekülni kezdtek volna, egyre többen kezdtek özönleni a gép felé, és a bárdok, kampók és fűrészek nem bírták az iramot, egyik a másik után mondta fel a szolgálatot.

Az őrnagy ösztönei tökéletesen működtek, belátta az ötlet kudarcát és fiának is kiadta a parancsot az azonnali visszavonulásra, a fiú azonban vérben forgó szemekkel nézett vissza rá, talán üvöltött is neki valamit, aztán újra szembefordult az ellenséggel, egy láncfűrésszel néhány másodpercig trancsírozta őket, amíg maga is át nem változott ragyává. A többiekkel együtt egészen a hipermarket üvegfaláig nyomult, rátapadt az üvegre, és napokig nem mozdult. Underwater az üveg mögül figyelte őket. Máig állítja, hogy a szeméről felismerte a fiát. Azt csak a barátainak mondta el, aztán ők mesélték el mindenkinek, hogy abban a fiúi zombi szemben szemrehányást látott és gyűlöletet. Na, ezért szabad neki, amit nem szabad egyik ökörnek sem.

- Őrnagy, megértem, hogy a személyes tragédiája nem sok bizakodást hagyott Önben, de kérem, próbálja meg nem felélni a miénket is! – Grant kapitány hangja remeg, ahogy korábbi feletteséhez szól. Az őrnagy jó ösztönnel visszavonulót fúj, és a megbeszélés során többé meg sem szólal.

(folyt. köv.)