Nyilván azért fordultam be éppen ezen a folyosón, mert előttem ő is befordult.
És, rendben, nem csak a menekülés ösztöne diktált. Éppen most butaság lenne tagadnom, hogy van az emberben valami állati. Három napja a prédát játszom, betonlapok alatt guggolok lélegzet visszafojtva, míg ezek a rothadó barmok fölöttem tocsognak, aztán meg futva menekülök, nem tudom honnan, nem tudom hová, magányos állat a felajzott horda elől.
Tán ha tíz perce csaptam magunkra a vékonyka ajtót, az átellenes sarkokban kuporgunk, tekintetünk egymást kutatja, minden más érzékünk a folyosó felé fordul. Félelemtől pihegő, meredt szemű nyulacskák vagyunk, most mégis a vackunkban, mintha azt érezném, itthon. Hallom a lélegzetét. Jeleznem kéne neki, hogy csöndesebben, de jól esik hallanom őt. A szagát is érzem. Igazi női szaga van. Izgatott nő szaga. Keresem a tekintetét, de elkapja, hát az arcát nézem. Színek nincsenek, csak formák vannak a sötétben, csak a puha bőrön súrlódó gyönge fény, csak az izzadság csillan a szeme gödrében, amikor végre megint rám néz. Bámuljuk egymást. Szép nő. Nem úgy értem, hogy szép, mert menekülünk. Nem azért szép, mert nyilván nem sok időnk van hátra. Emiatt soha nem panaszkodtam, de ilyen nőm nem volt. Most ijedten az ajtón betörő kis fénycsíkba néz. Kint, szerencsére valahol messzebb tőlünk, futnak, sikítanak, aztán legyűri őket az a tocsogásba vegyülő dörmögés, az a minden mindegy magabiztosság.
Magam is csodálkozom, de kinyújtom felé a kezem és hívom, hogy jöjjön ide hozzám, a sötét sarokba, ebben az odúban a lehető legbiztonságosabb helyre. Megfogja a kezem, és nesztelenül hozzám mászik, ideszorul mellém, láthatatlanná válik, de érezhetővé. Melegsége van, remegése van, nedvessége van. Boldogság szökik a torkomba, mint utoljára kamasz koromban, egy pillanatig megbénít az öröm, de aztán átkarolom, és ő bevackolja magát az ölembe. Kifésülöm az arcából csapzott haját, ujjaimmal keresem a száját, aztán az ujjait érzem az ujjaimon, az enyéimre kulcsolódnak, sírni tudnék.
No hát támadjon csak egyesített erőinkre bármi ellenség, tocsogjon csak, kántáljon csak, találjon ránk, mi utolsó örömünkig tartjuk majd kapunkat, ezt a gyönge ajtót. Öveinket kicsatolva hadrendbe állunk, szemünkben szikra pattog, forróságot lehelünk egymás torkába.
Zárva az ajtó! – sikítják odakint, és mi sem bírjuk tovább, kitör belőlünk a lükető sóhaj, ritmusával őrjítjük egymást, a gyenge ajtóról - kint és bent – kaparjuk a rozsdát fájdalmunkban, és a kinti fájdalom elenyészik lassan, de ez itt bent, ez a mi szentséges fájdalmunk egyre fokozódik, hogy üvöltünk már. Hé, nyálkás stricik! Döngessétek csak az ajtót, mi verejtékben úszva egész testünkkel döngetünk vissza, és nincs bennünk félelem! Robbanás van bennünk, mely mindőnket elsöpör! Kedvesem hátával az ajtónak feszül, és teljes erejével nekem löki magát, csattog az ajtó, én kifeszítem íjam, az utolsó jelre várunk. Egy pillanatnyi csend a jel, aztán felreped az ajtó. Üvöltünk, és felreped a torkunk. Üvölt a kedves és vér folyik a száján. Az ellenség betöri az ajtót, és az ajtón betör a fény, meglátjuk egymás szemét, a lángoló háztetőket, az istállókból az utolsó tűzparipák szöknek, nem sietős az oltás.
Kedvesem parazsa utolsót lobban, ha rálehelek, felizzik még, de szeme tükrét beszövi lassan az az undorító hályog. Szeméből hínár úszik fel a mélyről. Utolsó mosolya az utolsó kívánsága. A karomat nyújtom, ő harapjon belém.
utolsó kommentek