„Felmondás, vallomás, nyilatkozat

Hosszú vajúdás után arra a döntésre jutottam, hogy nem tudok, és mivel hogy
nem tudok, nem is akarok tovább zenélni, a Csókolom zenekarban.

Úgy látom, hogy céljaink, útjaink külön váltak, mindenki más és más dolog miatt
csinálja, mások az elképzeléseink. Ettől nincsen, ettől züllött szét a közös hajtóerő.
Ez feszültségeket szült, szül. A feszültség nem kedvez az alkotói kedvnek. Az én kedvemnek. Egy darabig lökhet előre, de hosszabb időn keresztül szorongatóvá válik.

A zenekarunk 15 éves. Én azt hittem, amikor indultunk - és még elég sokáig - hogy ez nekünk jó lesz. Publikummal, közönséggel én nem számoltam. Voltunk páran otthon, lakásban, és mindenki figyelt a másikra. Aztán kialakult a közönségünk, először a baráti köreinkből, aztán olyan emberek tábora, akik után ma már minket is lehet jegyezni.

Én továbbra is követném a saját utamat. Szívfájdalmamra a Spenóttal - a meghatározóval - feszülök meg. Valami olyasmi helyzet, hogy egy csárda, két dudás. Én most kilépek ebből, de cseppet sem szomorkodok. Érzem a felelősségemet. Népiesen szólva: "Mintha a szívemet tépnék". Amúgy, szeretnék ismét szabad lenni! Nem kívánom, és nem is kívánhatom a zenésztársaimtól - gondolok itt a Lackóra, Balázsra, vagy a mindenkoriakra - hogy rám várjanak. A Csókolom, meghozta, aztán elvette, vagy elvenné ezt a szabadságomat. Tehát most lépek egyet előre, ami nem hátra. Úgy érzem, ez a válás, nem szakadás, nem tragédia.

Én továbbra is orromat a hegytető felé nyomva
Maradok zsuzska
az optimista

2009. május 13.”