Igen, valamennyit hibáztam. Most már bevallhatom. Amikoron valaki megalkotja a maga Mona Lisáját, természetes, hogy egyrészt tiszteleg a Mester életműve előtt, aki -ne felejtsétek- ha élne, április 15-én lenne 557 éves, másrészt magában újraalkotja a művet. Mi tehát a hiba, és mi az érték az én föstményemben?
Mit hibáztam, de mégis miért lett a mű az ami, és úgy ahogy. Ugye mennyi izgalmas kérdés.

Mi is volt az én koncepcióm a mű újrateremtésekor?

A koncepció egyik alapvető lényege a "hogyan teremthetünk a semmiből valamit" (Tomi fixa ideáját szerettem volna föstménybe transzformálni), illetve lehet-é a semmi mégiscsak valami.  Az anyagválasztás ennek a kihangsúlyozására szolgált. Nem azért festettem a művet aranpapírra (mindkét oldala aranyozott amúgy, csak mondom), mert ezzel szerettem volna emelni a mű pénzben kifejezhető értékét, hanem a tudatosan vállalt koncepció meghatározó elemének szántam.

Naszóval a lényege az alkotásnak: Mindenkinek van egy elképzelése a Mona Lisáról. Az arc, a haj, a kéz bárakármi. Én pusztán csak azt a részét kívántam megfösteni a magaménak, ami bennem hangsúlyosan jelenik meg, ha épp valaki a föstményről beszél. A többit szándékoltan "üresen" kívántam hagyni, és erre kiváló háttérnek mutatkozott az arany, ami köztudomásulag ritkán fordul elő a természetben. Ahogy a csend lehet szerves része a zenének, és kihangsúlyozza azt, ami utána gyön, ugyanúgy a körbeföstött semmi is értelmet ad annak a foltnak amit tudatosan nem takarunk le vastag föstékréteggel.

A mű maga volt egy olyan fázisban, mikoron is pontosan követte az eredeti elképzelést, de bevallom, túlfestettem. Itten alant van is egy kép, mely még kiválóan bizonyítja azt, hogy a kevesebb az több. (nem szobafestők vagyunk, hogy mindent lefessünk vastagon).

Szóval itt kellett volna megállni, és hangsúlyozottan értelmet nyert volna az eredeti koncepció, hogy fössük meg a bennünk élő Mona Lisát, de bevallom a hibámat, túlfestettem. De a mű maga így is megállja a helyét.

Ha nem pacsmagolok fölös szürkéket és rózsaszíneket az arcra, és csak hagyom foltszerűen érvényesülni a hangsúlyos részeket, talán jobban átdiffundál az alkotó szándéka, de minden hibájával együtt mégis azt reménylem, a kép mégis tükrözi a bennem rögzült (talán neandervölgyi asszonyra hajazó) Mona Lisa képet.

De ezt már mindenki döntse el magába. Csak annyit mondok, hogy a föstékkel le nem takart felületek pont annyit számítanak, mint a kemény munkával lefestettek. Ha ügyesen festjük körbe a semmit, az válhat valamivé. Van értelme annak, ha épp nem csinálunk semmit, ha az bravúrosan körbe van véve azzal, amikor télleg csinálunk valamit.

Legyen ez a végszó.