De kik is ezek a nagyszerű zenészek? Kik alkotják a The Bad Plust, azt a zenekart, amiről a The Guardian azt írta, hogy ha a Coen testvérek dzsessz zenekart alakítanának, az nézne ki így. Vegyük hát sorra a trió tagjait, közülük is nézzük elsőként a bőgőst, Reid Andersont.

A zenekar jópasija (állítólag). Hát nem tudom. Szerintem a dobos jobban mutat.

A kis Reid 1970. október 15-én látta meg a napvilágot Minneapolisban. Azt tudjuk, hogy már az általános iskola után basszusgitározni kezdett, de azt nem, hogy miért. Soha nem értettem, miért lesz valaki basszista, ha játszhatna rendes hangszeren is.
Eleinte progresszív rockban utazott a kis basszer, de aztán a dzsessznél kötött ki olyan zenészek hatására, mint Ornette Coleman. Charlie Haden (Ornette Coleman basszistája) volt rá talán a legnagyobb hatással egész pályafutása során.
(Itt az eredeti angol szövegben szerepelt egy példa arra, hogy hol fedezhető fel hősünk hangszeres játékában a Haden-i hatás, de egy szót sem értettem belőle. Kérésre külön közlöm.)

Elvégezte a Wisconsin-i egyetemet, ami a mi esetünkben csakis azért érdekes, mert itt találkozott Ethan Iversonnal (a zongorista, róla később), és amely találkozásról Reid azt mondta: "The seeds of what we’re doing now were definitely planted". (Az angolul nem beszélők kedvéért itt a google translate fordítás: "A magvak, mit csinálunk most került véglegesen beültetett.") A philadelphiai Curtis zene intézet (?) elvégzése, valamint némi totyorgás és értetlenkedés  után, New Yorkba költözött, ahol végre beindult zenei pályafutása. Ennek az időszaknak a dokumentumai az 1996-tól készített szóló albumai (Dirty Show Tunes, Abolish Bad Architecture és a The Vastness of Space). Játszott több formációban sok fiatal zenésszel (Mark Turner, Jorge Rossy, Kurt Rosenwinkel... ezeket fejből nyomom) egészen 2000-ig, amikor is megalakult a The Bad Plus.

Reid a zenekar sikerének titkát a következőben látja: "Ez az eredmény, a tíz éve munkásember homályban. Gyõztél egy hébe-hóba." (It’s all the result of ten years of laboring in obscurity. You win one every now and then.)

Végül nézzünk meg együtt egy interjút, melyet a WXXI csatorna készített a művésszel és amelyben arról beszél, hogy miért feldolgozásokat játszanak, hogyan választanak a dalok közül, milyen zenét hallgat mostanában, sőt azt is megtudhatjuk például, hogy Geezer Butlernek, a Black Sabbath basszerének a TBP féle Iron Man a kedvence.



Legvégül, bónusz track-ként, itt egy leírás arról, hogy milyen hangszerrel és kütyükkel éri el Anderson azt, hogy két meglehetősen hangos zenésztársa mellett ő is hallható legyen a színpadon. Nem fordítom le (és a békesség kedvéért nem mellékelem a googletranslate fordítását sem), mert van köztünk egy nálam sokkal hozzáértőbb ember is, aki majd elmondja nekünk, mi mit jelent itt:

...Reid dresses his 3/4-size Juzek with a David Gage Realist pickup and a Schertler Dyn-B Transducer. “Acoustic bass is hard to amplify, and for me, it’s still a work in progress,” says Reid. “When we recorded the album, [producer] Tchad Blake used a Tech 21 SansAmp, which gave me a bit of distortion. Live, I’ve been running the pickup through the SansAmp, and I run both signals to the house.”