A reklámszakmában köztudott, hogy kisgyerekkel és kiskutyával bármit el lehet adni, így látogatottságot generálni is egy blogban (lásd cukiság blog). De mégsem ezért került ide ez a zavarbaejtően aranyos kisfiú, hanem azért, mert kezdtem magam kisebbségben érezni az idelátogató megannyi zenész között. Ugyanis a képen ez a feltűnően tehetséges és a későbbi sikeres felnőttkor jeleit máris magán viselő kisfiú én vagyok.



Íme a bizonyíték, hogy bár mostanra messzebb kerültem a hangszeres zene művelésétől, bizony volt egy korszaka az életemnek, amikor én magam is a zenész társadalom dolgos tagja voltam. Több hangszeren is játszottam (a hegedűs fotómat épp keresi a család), például a képen is látható gitáron is.

Elég egy pillantást vetni erre az arcra és azonnal látszik a játszi könnyedségnek és a zene iránt érzett roppant felelősségnek az a ritka elegye, ami csakis a legnagyobbakat jellemzi játék közben. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nem hagyom magamat zavartatni attól, hogy az egyébként sem sűrűn húrozott hangszer egyik húrja mindenestől hiányzik.

Minthogy hangfelvételek nem maradtak fenn ebből a korból, így csak találgathatunk, hogy abból a számtalan stílusból, melyekben otthonosan mozogtam, épp melyiket művelem. A kockás ingecskéből, a kantáros nadrágból és a kezdetleges gomba frizurából valamiféle countrybeatre asszociálhatnánk, de az is lehet, hogy csak anyukám öltöztetett fel így.

Hát így.