Kisebb szünet után folytassuk ott, ahol abbahagytuk. A Harcsa Veronika Quartet koncert. Olvashattátok, hogy érezték magukat a zenészek, most pedig azt is megtudhatjátok, mindez hogyan nézett ki velük szemben ülve. Ha már ennyit kellett várni erre a beszámolóra, próbálok minden részletre kiterjedni.

Már egy órával a megjelölt deadline előtt ott voltam (betegesen korán érkező vagyok, egyszer egy vonathoz olyan korán értem ki, hogy még haza tudtam menni indulás előtt), ezzel szemben Tibi halálosan pontosan érkezett. Miután a portán aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy nem rögzítünk sem képet sem hangot sem semmit, de ha mégis, akkor kérésre azonnal a helyszínen megsemmisítjük, egy biztonsági őr felkisért minket a 8-as stúdióhoz. Miközben áthaladtunk a Pagodán, ahol a zenekar gondolom épp a sikeres beállást pihente ki, lazán (jajj de lazán) odaintettem Oláh Zolinak, aki ennyivel nem érte be, utánunk szaladt és csak néhány vicces mondat valamint Tibi bemutatása után engedett tovább minket. 

A Magyar Rádió épülete - legalábbis az a része, amit most láttam - szinte semmit sem változott 1991 óta, amikor utoljára ott jártam (Riporterképző, oszt.fő: Rangos Katalin), leszámítva az új logót, amit nem én terveztem, így aztán ronda lett. A 8-as stúdió, melyet előzetesen a 6-ossal kevertem, körülbelül akkora, de inkább nagyobb, mint a teljes Civil Rádió. (Bizony azt kell mondjam, hogy bármennyire is hagy néha kívánni valót maga után a Civil Rádió műsorának színvonala, négyzetméter-teljesítmény arányban még mindig sokszor jobbak vagyunk mint az MR.) Tibinek mondtam, hogy skicceljen fel egy-két vázlatot a helyszínről, ha már fényképezni nem lehet, de mondta, hogy nincs nála a vázlatfüzete.

A hely több mint tökéletes volt a magunkfajta idősödő koncertlátogatóknak. Kényelmes háttámlás székek, diszkrét világítás, temperált hőmérséklet, kisszámú - kb. 20 fős - visszafogott decens közönség és tökéletes hagosítás. A harmóniát csak az zavarta meg, hogy Tibinek fájt a háta, és szeretett volna valami keményre feküdni. Javasoltam neki a tőlünk másfél méterre lévő Bösendorfer zongora tetejét, hogy onnan nézze végig az eseményt, de aztán maradt ülve. 

A koncert előtt történt még valami. Közvetlenül azelőtt, hogy a zenészek is elfoglalták volna a helyüket, úgy éreztem, kezet kell mosnom. Amint kiértem a folyosóra, rögtön megláttam Harcsa Veronika művésznőt, amint egy fotelben épp dúdolgat magában. Senki a folyosón, ráadásul közvetlenül mellette kell elmennem. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Elmehetek mellette úgy, mintha észre sem venném (kínos), esetleg vethetek rá egy biztató mosolyt (túlzás), de akár oda is köszönhetek (persze). A rendelkezésemre álló két másodperc alatt nem tudtam dönteni, ezért ruganyos léptekkel egyszerűen elsétáltam mellette. (Zoli, ha véletlenül szóba kerülne valaha, akkor ne áruld el kérlek, hogy ez én voltam. Mondd, hogy Tibi.) Legyen ez tanulság arra, hogy egy ilyen fontos eseményre úgy kell érkezni, hogy felkészültek legyünk minden lehetőségre.

Visszafelé a helyemre, elhaladva a Bösendorfer mellett, legyűrtem magamban a kísértést, hogy a zongorakottába belefirkáljak néhány pöttyöt, aztán kényelembe helyeztem magamat. Pontban nyolc órakor el is kezdődött a koncert....

(Folyt. köv.)